2. A fogoly vágya

- Látom elgondolkodtál. - szakította félbe gondolatmenetemet. Megzavart....
A koronával a fejemen hirtelen éreztem, ahogy hatalom kerül a kezembe. Félelmetesen nagy hatalom, amit nem tudok kezelni. Egy olyan dolog, amiről közel sem tudok annyit mint amennyit kéne...
- Igen. - majd fájdalmas levegőt vettem.. - És....ha én is beleroppanok a hatalomvágyba? - kérdeztem félve az előttem fekvő nőszemélyt bámulva..
- Te nem az a típus vagy.
- Honnan tudod?
- Úrnőm. A hatalom súly...
- A hatalom halál. - vágtam közbe. - És amúgy is....miért vagyok én az.... Úrnőd? Nincs hatalmam feletted.
Feszülten szippantott ismét a levegőbe, majd vonakodva szólalt meg ismét.
- Még van. - majd lehajolt a jobb lába szárához és felhúzta fekete nadrágját, hogy meglássam a bokáján azt a tetoválást, aminek nagyon is ismertem a jelentését. Egy láncot alkotott erős bokája körül, amit egy találó mondattal jellemez mindenki: "Úrnőnk szolgája az idők végezetéig."
Az olyan lények lábára kerül, akiket a Tündéruralkodó nem tudott máshogy hatalma alá rendelni, minthogy ellopta a lelkük egy részét - hogy örökké, az idők végezetéig szenvedhessenek valami miatt. - A drágalátós királynőd megfosztott a szabadságtól... - gyűlölet keveredett hangjába. Elengedte a nadrágszárát és kiegyenesedett előttem. - De te....visszaadhatod nekem amit ő ellopott.
- Miért hiszed hogy segítenék neked? - kérdeztem megvetően.
- Hmm..- egy pillanatra elgondolkodott, majd mosolyra görbült gyilkos ajka - Nem értelek. Miért ne tennéd? Mi célod neked velem?
- Igazából...még nem tudom. - hirtelen hozzám akart érni, de eltoltam a kezét.
- Úrnőd szolgája az idők végezetéig. - emlékeztettem, majd hagytam hogy karja teste mellé hulljon. A szemei immár nem ürességet sugároztak. A döbbentség ült elméjére, hitetlenkedve bámult bele barna szemeimbe. - Ezt még meggondolom. De most menj.
- De...
- SEMMI DE! - rivalltam rá. - Menj, kérlek......

. . . 

- Nem tehetem. - beszéltem magamban hangosan a lakosztályomban ülve. - Ha felszabadul, abból még nagy bajaim lehetnek.
- Miféle...bajok? - kérdezte óvatosan Aise, aki töltött nekem egy pohár vizet.
- Ismerem ezt a férget. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Nem tehetem meg hogy most hagyom kcisúszni a kezeim közül. - az új társalkodónőm nem mert ellenérvet felhozni, ami idegesített. Engedelmesen bólintott, de a szemében motoszkált valami....
Egy hónap alatt sokat tanultam. Rájöttem hogy mit kell tennem a fennmaradás érdekében. Tiszteletet kell kivívnom, a népemnek tudnia kell hogy ki hordja a nadrágot!
Hogy megmutassam, én jobb leszek hozzájuk, új koronát készítettem, ami immár nem hideg üvegből, hanem vibráló aranyból készült, és virágmintákkal igyekeztem jelezni, hogy én velük vagyok...remélem vették az üzenetet.

Igyekeztem rendet tartani, de ugyebár....vannak ellenségeim. A Tanács egy bizonyos szintig befolyásolt. Elérték, hogy bezárassam az uralkodók legnagyobb ellenségét.....Justin Paradis...határozottan felálltam.
- Aise, meglátogatom a mi titkos kis vendégünket. - határoztam el, majd kiviharoztam az ajtón. Aise rohant utánam, amint valaki meglátott, fejet hajtott míg el nem haladtam. Ez volt a szokás, nem törhetem meg a hagyományokat!
- Úrnőm... - köhögte, mire megálltam. Utolért és lehajtotta a fejét.
- Mondd.
- Úrnőm... - ismételte - Engedelmeddel....az őröknek szólnék érkezésedről...
- Hagyd csak. Menjünk inkább. - lefehéredett. - Talán...félsz?
- Én... - de nem merte kinyögni.
- Tudod, a hallgatás rengeteg dolgot elárul. Nem kell jönnöd....inkább üzend meg Adam Nadonak hogy látni kívánom. - fejhajtással távozott, én pedig löktem egyet a pince ajtaján és a fényből elindultam a sötét cellához... -  Kifelé. Kifelé mindenki. Egyedül akarok lenni a fogollyal. - szavaimra mindenki kisietett, én pedig kinyitottam a cellaajtót, beléptem, majd ránk zártam.
- Kit látnak szemeim.. - undorodott el Justin. Nem érdekel.
- Inkább örvendj hogy időt szánok Rád...hallottam ám a felkelés szervezéséről, Justin. Mivel magyarázod?
- Nem magyarázom semmivel. - majd közelebb lépett.
- Miért akarsz megölni?
- El kell törölni a rendszert. - bizonygatta magát vérszomjas hangon... - És ezért teszek mindent....MINDENT! - üvöltötte el magát. - HOLTIG VÍZEN ÉS KENYÉREN KELL ÉLJEK AZ ÖNÉRZETED MIATT?? .... Nem. Semmiképp. Kijutok innen.
- Értem. - bólintottam szánakozóan. - És mégis hogy tervezed? - majd szép lassan elé ballagtam, a fejünk között körülbelül húsz centiméter volt. - Mit kívánsz tenni? - suttogtam.
Egy másodpercig bámulta a szemeimet, annyira rezzenéstelen volt az arca...nem ég le a pofájáról a bőr? Nem akárkivel áll szemben....
Hirtelen azt éreztem, hogy megragadja a két karomat, magához ránt teljes erejéből, majd az ajkaink összeérnek....
- ŐRSÉG!

1. A korona ára

- Mit kezdenél te még több hatalommal? – kérdeztem cinikusan a velem szemben álló vámpírt, aki megölte a tündérek uralkodóját…egy nép királynő nélkül maradt. – Mit akarsz te még elérni? HA? ? – kérdeztem, majd a dühtől ökölbe szorult a kezem és léptem egyet hátra….az a hataloméhes tekintet megborzongat. Valahol még helyesnek is nevezném, de azok után amiket tett…annyi történet elmeséletlenül marad ha rajta múlik, mintha egy évszázad veszne oda a történelemből.

Láttam hogy erősen próbálja magát visszafogni, de nem bírta ki hogy ne kerüljön idióta mosoly az arcára. A pofátlan…

- Észre sem veszed…hát még mindig nem jöttél rá? – felhúzta a szemöldökét, talán egy kis felháborodás is érződött mély hangjában. – Én neked segítek! Szerinted miért halott. Eleanor…sokszor annyira nem értelek.

- Nem értem. Nem. Még mindig. Mit akarsz sugallni? Már így is kiraboltál lelkileg. Odaadtam a szívem, te meg röhögve eldobtad minden beléd vetett hitemet…Hála neked, nem bízhatok többé senkiben!! – könnycsepp remegett barna szememben, a torkom, a gyomrom, a lelkem és minden porcikám üvöltve akart nekitámadni ennek a szörnyetegnek, de az agyam visszatartotta lendülő kezemet és küszködő hangszálaimat. Nem tehetem…annyian megtették már ezt vele. Ők már mind halottak…

- Miért fogod vissza magad? – kérdezte vágyakozóan.

- Undorító vagy. – jelentettem ki. A közöttünk holtan fekvő Királynő-akit én is szolgáltam-immár élettelen volt. Talán jobb is így. Sok esetben becsvágyó és kegyetlen volt. Minden hatalmat magának akart, Istennővé akart emelkedni de ő ahhoz túl önző volt. 

- Na mi az? Már el sem árasztasz a kérdéseiddel? – kérdezte, majd leguggolt a gyönyörű, fehér bőrű méltóság holtteste mellé és kitépte hajából véres, üvegből készült csillogó koronáját.

- Akkor utoljára kérdem meg. Mire volt ez neked jó? – majd belém hasított a fájdalom. MEGHALT! Térdre rogytam hőn szeretett uralkodóm mellé és élettelen arcát végre megérinthettem. Fagyos, ám bársonyos és sima bőréről halandó csak álmodozhat. Szépsége mindent beragyogott, bárki bármikor cserélt volna vele….a halhatatlan Királynő elbukott.

- Te tényleg nem érted. – döbbentség ült sápadt arcára, a csillagok ragyogása szinte árnyékunkat mutatta az égitestek világának – az égnek.

- Eddig is ezt magyaráztam. – ugattam vissza még mielőtt megszólalhatott volna. Elégedett mosoly kíséretében állt fel.A koronát szorongatta bal kezében amiről csöpögött Imádott Parancsolóm vére. Fájdalom volt látni, nagyot kellett nyelnem. El sem mozdultam a teste mellől.

- Ő miattad halt meg. – jelentette ki úgy, mintha csak egy egyszerűmatematikai alapművelet megoldása lenne. A szemeim tágra nyíltak, majd felpattantam. Meztelen talpam alatt éreztem a füves  legelő talaját. -  Azért halt meg, mert többé már nem volt biztonságban. Én csak a kegyelemdöfést adtam meg neki.

- Mert te már csak ilyen kegyes vagy. – vágtam vissza megvető hanglejtéssel. – És amúgy is….miért kéne hinnem neked? Mégis miért hinnék neked??

- Te kérdezted. – majd még egy sóhaj elhagyta az ajkait. Az a hang…megborzong az egész testem és megint csak az érintésére vágyok, akármilyen kegyetlen is. Mindig is az volt, de én minden feltétel nélkül szeretném Őt ha hagyná…

- Igaz…akkor elmesélnéd hogy miért kellett meghalnia az egyetlennek akinek számítottam is valaha?? – háborodtam fel ismét. Hangulatingadozásaim már nem nagyon tudtam követni, ezért hagytam hogy maguktól jöjjenek…

- Azért hogy te élhess. Ő azért halt meg, hogy ma és itt – majd a levegőbe szippantott és száját megnyalta…érzi a rohadék a vér szagát, nagy levegőt vett hogy befejezhesse a mondatát – magadon viseld a koronád, míg a halál el nem választ tőle. – majd közelebb lépett egyet, mire én automatikusan hátráltam. – Miért menekülsz? Ez a sorsod.

- Nem. Az én sorsom az, hogy egy szép napon a hiányodba haljak bele. – válaszoltam rendületlenül, de immár a lábam nem engedelmeskedett. Lépjél…lépj már! De nem bírok mozdulni…közeledik.

Mikor elém ért, felemelte a koronát, de a „ceremóniát” félbe kellett szakítanom.

- Adam, utállak. – jelentettem ki elborzadva a korona gyönyörű látványától. Mindig is erre vártam. Mindig is azt akartam legbelül hogy a fejemre kerüljön a korona. De most hogy ez meg fog történni, nem akarom többé!

- Tudom hogy nem. – nyugtázta a dolgot, majd szépen lassan a fejemre helyezte az üvegkoronát, ami hatalmas súlyként nehezedett a szívemre…egy egész népért felelnem kell…de hát magamra se tudok vigyázni!